A zsidók emancipációja

Az alábbiakban az egyik 2020-ban a Pécsi Tudományegyetemen írott dolgozatomat olvashatják.
A dolgozat a szerző szellemi tulajdonát képezi, így annak másolása, sokszorosítása, felhasználása kizárólag a szerző engedélyével történhet!

---

Tokodi Melinda: A zsidók emancipációja

„…a szabadság nem oly valami,
mit érdemekért jutalmul adni rajtunk áll;
hogy az minden embernek vele született joga,
melytől vétek nélkül senki által meg nem fosztathatik.”
báró Eötvös József
(részlet A zsidók emancipációja c. cikkből)
 
Bevezetés  
 A magyar történelemben számos esetben hoztak olyan döntéseket a mindenkori vezetők, amelyek nagy hatással voltak az itt élő zsidóságra. Ilyen meghatározó, és gyökeres változásokkal járó volt az 1848-49-es szabadságharc leverése utáni osztrák abszolutista kormányzás reformpolitikája is.
 A Bach-korszak zsidó kérdéseit, az emancipációs vitákat, a törvényeket, azok előzményeit és utóhatásait foglalom össze az alábbiakban.
 
1.    Előzmények  
1.1 A zsidók Magyarországon: 1725-1848  
 Mária Terézia rendelte el először a zsidók összeírását, az 1725-28 között lezajlott népszámlálásban 1700 családot írtak össze. 1735-39 között megismételték az összeírást, amely növekedést mutatott: 2430 családot, vagyis 11621 főt vettek számba[1], bár csak a szabad királyi városok és 30 vármegye tett eleget a rendeletnek.[2]
 1770-ig a zsidó népesség száma lassan növekedett, de Lengyelország első felosztása után a nyomor és a bizonytalanság elől menekülő zsidók előtt már nem volt akadály, hiszen Galícia – amely időközben a zsidók egyik központjává vált –, a Habsburg Birodalom része lett. Megindult a tömeges bevándorlás. [3] 1787-ben már 80900 zsidót írtak össze.
 II. József uralkodásának idején  nagy változások álltak be a zsidók életében. Az 1783-ban közzétett „Systematica Gentis Judaicae Regulatio” rendelete engedélyezte a szabad költözködést, a zsidóknak a ruhájukon már nem kellett jeleket viselniük, elrendelte az állami irányítás alá eső zsidó iskolák megszervezését, sőt a zsidó gyerekek járhattak keresztény iskolába és akár egyetemre is. Már nem volt szabályozva, hogy milyen foglalkozást választhatnak, földművesek is lehettek és akár kardot is viselhettek. [4]
 II. József nevéhez köthető egy fontos rendelet. 1787-ben tette kötelezővé minden zsidóra nézve a német elöljáró név, vagyis vezetéknév viselését.[5] Ez lényegesen megkönnyítette a zsidók lajstromba vételét az összeírásokkor és a később bevezetett anyakönyvezést is.
 Bár II. József halála előtt visszavonta rendeleteit és halála után a városok megpróbálták kiűzni a zsidókat, de a rendek az 1790-es „De Judaeis” című tc. elfogadásával kötelezték a városokat az 1790. január elsejei állapot fenntartására. A felállított előkészítő bizottság, amelynek az volt a feladata, hogy a zsidókkal kapcsolatos kérdéseket vizsgálja, 1792-re olyan javaslattal állt elő, ami tulajdonképpen a zsidó emancipációs törvény előfutárjának tekinthető, de miután 1792-ben elhunyt II. Lipót, és helyére a konzervatív irányzat képviselője I. Ferenc került, így azzal hosszú évekig nem foglalkoztak.[6]
 A zsidó népesség aránya pedig egyre csak nőtt. Míg 1805-ben 130.000, addig 1825-ben már 190.000 zsidó szerepelt az összeírásokban. (1. táblázat)
 Az 1825-27-es, majd pedig az 1832-36-os reformországgyűléseken is hiába vették elő az 1792-es indítványt, annak törvénybe iktatása elmaradt. Az 1839-40-es gyűlésen már az alsótáblán is túljutó javaslatok egy részét végül a főrendek elvetették – többek között a zsidók egyenjogúsítását is –, de néhány jelentős előrelépés történt. Az 1840:XXIX. tc. utat nyitott nekik a bányavárosokba (a Felvidék kivételével), engedélyezte a gyáralapítást, az iparűzést, és megerősítette a II. József által hozott kötelező névviselést, illetve elrendelte az anyakönyv használatát is. A leglényegesebb mind közül a szabad költözés joga volt.[7]
 1840 és 1850 között eltelt tíz évben a zsidó népesség száma 239000-ről 368000-re duzzadt.[8] (1. táblázat) Egyre sürgetőbbé vált a zsidók ügyének rendezése. 

1.2 Emancipációs nézetek  
 A zsidók egyenjogúsítása mellett leginkább Eötvös József állt ki. 1840-ben a Budapesti szemlében jelent meg A zsidók emancipációja című a cikke, amelyben tulajdonképpen megfogalmazta az optimista irányzat képviselőinek a nézeteit[9]: „Az örök zsidó nem képzelet; ő él és szenved. (…) ott áll magányosan annyi emberek között, elszigetelve egy előítélet által, melyet legyőznie nem lehet, százszorta szerencsétlenebb, mintha rossz tettek által vesztené a közbecsülést, (…) s bármint ragaszkodjék az erényhez, bármint kövesse becsülete utait: szegény maradhat, de zsidó lenni meg nem szűnt. S mégis, talán ha szívébe nézhetnénk, ha tudhatnék gondolatit, ha sejdítenők az érzeményeket, melyek keblét kínozva átrezgik, talán becsülnünk kellene, kit oly hidegen megvetünk.”[10]
 Kossuth Lajos 1844-ben a Pesti Hírlapban adta közre a zsidók felszabadításáról alkotott véleményét. Támogatta a zsidók ügyét, de Eötvössel ellentétben a zsidókérdést szétválasztotta: politikai és társadalmi oldalra. Úgy vélte, hogy a zsidók társadalmi egyenjogúsítása csak a vallásreform útján valósítható meg[11]: „A zsidókat tehát nem lehet emancipálni, mert vallásuk politicai institutio, theocratiai alapokra építve, mely a fenálló országlási rendszer- relpoliticai egybehangzásba nem hozható; - ez minden esetre oly ellenvetés, mely a hitsorsosaik javát szívökön viselő zsidóktól megérdemli a cáfolatot, felvilágosítást - vagy reformot”.[12]
 Széchenyi István képviselte a pesszimista nézetet. 1844-ben tartott beszédében ellenezte a zsidók teljeskörű emancipációját: „Nem akarom most azt vitatni, hogy a nemzetiség dolga mennyire érdekes, — meglehet, hogy nagy részben talán aberration alapul meggyőződésem, hanem nemzetiség, kifejlett nemzetiség nélkiil nekem, megvallom, minden más progressio nem kell, erre állítok mindent, e nélkül mondhatom, egy zagyvalék nép leszünk, melynek talán több pénze lesz, a dögbőröket talán drágábban eladhatjuk. stb., de ez engem nem mozdít; mindenelőtt áll előttem: hűség a fajtámhoz.”[13]
 Mindeközben a zsidók tisztában voltak azzal, hogy II. József uralkodásától kezdve elindultak változás útján. Bár sok akadály volt még előttük, de számos „bélyeget” már leráztak magukról, megerősödtek nem csak lelkileg, de tudásban is. Egyre több zsidó dolgozott tudományos területen, sikert értek el a gazdasági életben is, így mind nagyobb megbecsülés övezte őket.[14]
 A zsidóság jeles képviselői között ekkor már feltűntek azok, akik egyetértettek a zsidó vallás megreformálásával. 1844-ben létrehozták Einhorn Ignác vezetésével a Magyar Izraelita Középponti Reformegyletet, és azon belül a Magyarító Egyletet. [15]
 Fontos megemlíteni Lőw Lipót nevét, aki zsidóság magyarosodásában látta a megoldást. Aktívan részt vett az emancipációs vitákban, az egyenjogúsítás élharcosa volt. Az általa vezetett nagykanizsai hitközség iskolájában magyar nyelven oktattak, és ő maga is magyarul szólt a hívekhez a zsinagógában. Később Szeged főrabbija lett.[16] Születésének 100. évfordulóján Az újság c. hírlapban ezt írták róla: „Tudós, szónok, hazafi, reformátor és forradalmár volt.”[17]  Kossuth 1844-es beszédére így reagált: „Elfogulatlan keresztény és zsidó írók által már ezerszer bebizonyíttatott, hogy a’ mostani zsidók nem különös nép (politikai értelemben), hanem csupán vallásos felekezet.”[18]
 
1.3 Zsidók az 1848/49-es szabadságharcban  
 Annak ellenére, hogy a német származású polgárság 1848 áprilisában meggátolta, hogy a zsidók felvételt nyerjenek a nemzetőrségbe, a pesti zavargások csendesedése után májusban mégis szerveződött egy zsidó nemzetőrszázad, amelynek élére – mintegy tiltakozásul a hatalom és a német polgárság felé – Táncsics Mihály állt.  Bár az áprilisi törvényekbe ismét nem került be az egyenjogúsítás, ez nem szegte kedvét a hazafias zsidóknak. Kossuth Lajos és Einhorn Ignác szerint is húszezer zsidó katona vett részt a szabadságharcban[19], ami az izraelita összlakosság számához viszonyítva magas arány.  
 Görgey Artúr az Egyenlőségben méltatta a zsidó katonák szívósságát, bátorságát és kitartását: „…minden katonai eseményben derekasan versenyeztek a többi bajtársaikkal”.[20]
 Emellett a zsidó felső réteg anyagilag is támogatta a szabadságharcot. A kormány felhívására, miszerint a lakosság járuljon hozzá a költségekhez, a zsidók is gyűjtésbe kezdtek. A pestiek 50.000 forinttal járultak hozzá, és később a példájukat a vidékiek is követték.[21]
 
1.4 Az 1849-es országgyűlési határozat  
 A sajnálatos vereséggel zárult szabadságharc vége előtt néhány héttel a zsidók – ha csak rövid időre is – elégtételt nyertek: a Szegedre menekült országgyűlés 1849. július 28-án Szemere Bertalan miniszterelnök beszédét követően, vita és ellenvetés nélkül megszavazta a sok éve várt emancipációs törvényt. Ennek törvénybe iktatása azonban a szabadságharc leverése miatt elmaradt.[22]
 
1.5 A megtorlás  
 Mivel a zsidók is kivették részüket a szabadságharcból, így nem kerülhették el a megtorlást sem. Miután a császár menesztette Windischgrätzet, a helyére kerülő Haynau a serege útjába eső községeket megbüntette, hadisarccal sújtotta. A zsidó honvédek és a szabadságharc aktív polgári résztvevői közül sokakat letartóztattak és börtönbe zártak, köztük a már említett Lőw Lipótot is, aki két hónapig raboskodott. A községek a nagy mértékű büntetéseket nem tudták fizetni. Miután ezzel az uralkodó is szembesült 1850. szeptember 20-án eltörölte a hadisarcot, de ennek fejében kötelezte őket, hogy 1 millió forinttal támogassák a zsidó tanügyet.[23]
 
2.    A Bach-korszak  
 1850-1859 között Alexander Bach volt az osztrák belügyminiszter. Ezt az időszakot Bach-korszaknak is szokás nevezni, annak ellenére, hogy tulajdonképpen Johann Kempen báró kezében volt az irányítás, hiszen a császár a rendészeti ügyeket megvonta Bachtól és azt Kempenre bízta.[24]
 I. Ferenc József mintegy véget vetve a szabadságharc óta fennálló bizonytalan állapotnak, 1851. december 31-én az olmützi alkotmányt hatályon kívül helyezte, „meghirdette a császári egyeduralmat”.25
 
2.1 Tanügy  
Az uralkodó a zsidók magyarságba való beolvadásának a zálogát a tanügy irányításában látta. 1848 előtt kb. 30 zsidó népiskola működött, ezek száma 1858-ban már meghaladta a 300-at. Az iskolákat igyekeztek keresztény mintára megszervezni, azokat katolikus papok felügyelték. Csupán egyetlen tanfelügyelő volt zsidó: Lőw Lipót, aki 1857-től irányította a Csongrád megyei iskolákat. [25]
 1855-re gyűlt össze a pénz a zsidó iskolaalapra, amelyet a rabbiképző felállítására, és 4 mintafőelemi iskola alapítására – Pesten, Temesváron, Pécsett és Sátoraljaújhelyen – használtak fel elsősorban. A fennmaradt összegből támogatták a vak és siketnéma gyerekeket.
A pesti iskolából 1859-ben Országos Izraelita Tanítóképző Intézet lett.[26]
 
2.2 Hitközségek  
 A császár annak érdekében, hogy megteremtse a birodalmi egységet a zsidó községeket feloszlatta és hitközségekké szervezte. Tulajdonképpen 1851-ig nem volt rendesen szabályozva a zsidó anyakönyvezés, onnantól kezdve a hitközségek feladata lett azok vezetése. 1852-től a Magyarországra is érvényes osztrák polgári törvénykönyvben szabályozták a zsidók házasságkötését is. 1863-tól már bármilyen nyelven íródhattak az anyakönyvek.[27]
 Azonban a jiddis és a héber nyelvet nem ismerték a hatóságok, így az anyakönyvi bejegyzések 1885-ig németül íródtak. Sajnálatos módon a fenti ok és a szervezetlenség miatt nem volt egységes anyakönyvezés[28], sok hitközségben hiányosak voltak a bejegyzések. Később kezdték el utólag bejegyezni a korábbi születéseket, sok esetben egész családok kerültek be egyszerre, egy időben az anyakönyvekbe.
 Valójában a probléma onnan eredt, hogy a zsidóknak nem volt központi vezetősége. Így tárgyalni sem lehetett velük. Egyre sürgetőbbé vált a helyzet megoldása, hiszen a zsidók is érezték az emancipáció előszelét. 1861-ben történt egy kísérlet, amikoris összehívták Pestre az izraeliták képviselőit, hogy megtárgyalják: ők maguk kérik az országgyűléstől az egyenjogúsításukat, vagy rábízzák ezt a képviselőkre, de a küldöttek száma miatt végül a petíciót beadása elmaradt.[29]
   Az izraelitáknak jelentős év volt az 1859-es. Ekkor adták át a Dohány utcai zsinagógát.
 Az ingatlanszerzési tilalom végett a zsidók az istentiszteleteket csak a keresztényektől bérelt lakásokban, házakban tarthatták meg. A magas bérleti díj miatt már 1812-ben és 1825-ben is kérvényezték a telekszerzési jogot, ám nem jártak sikerrel. Az újabb próbálkozásuk alkalmával 1837-ben – már a bécsiekre hivatkozva –, iskolát, kórházat és templomot is szerettek volna építeni, de V. Ferdinánd csak a kórház építésére adott engedélyt. Négy évvel később, 1841-ben már állt a Gyár utcai zsidó kórház. Az 1840. XXIX. tc.-ben egy kiskaput találtak és ezt kihasználva a Síp utcában vásárolt telken iskolát és óvodát építettek. 1844-ben vásárolta meg a pesti hitközség dr. Baldácsy Antaltól azt a telket, ahol később felépítették a zsinagógát, de azt csak hitéleti és tanügyi célokra használhatták fel. Majdnem egy évtized kellett, hogy engedélyt kapjanak a zsinagóga építésére. Ludwig Förster nyerte meg az építkezésre kiírt pályázatot.
 A zsinagóga felavatására 1859. szeptember 6-án került sor. Az átadás nagy eseménynek számított, és nem csak izraelita körökben. A többi felekezet hívei is tiszteletüket tették az eseményen. A következő évek során számos alkalommal jelentek meg keresztények a zsinagógában különböző események miatt. 1860-ban például az Októberi Diploma kibocsátása után itt ünnepelték meg a keresztényekkel való testvériesülést. 1861-ben Széchényi emlékére rekviem hangzott el, mely eseményen Teleki László is részt vett. [30]
​
2.3 Gazdaság, kereskedelem  
 Az abszolutizmus idején a zsidóság gazdasági élete fellendült. 1850-ben elrendelték, hogy a ’48-as zsidóellenes tüntetések és zavargások idején feldúlt zsidó üzletek tulajdonosait kárpótolják. A Magyarországot körülvevő vámvonalat is felszámolták, amely nagymértékben kedvezett a zsidó kereskedőknek.[31] 
 Az 1850-es években a gyáralapítók között is sok zsidót találunk. A már reformkorban is létező herendi Fischer-féle porcelángyár, míg Budapesten a Goldbergerek által alapított textilnyomó üzemet is ki kell emelni – ekkor már több, mint 400 embert alkalmaztak.[32]
 Nem csupán a nagyvállalkozások, de a kisiparosok száma is növekedett, ezért a császár rendeletben rögzítette, hogy a zsidók is alkalmazhatnak inasokat és cselédeket. Az 1859-es ipartörvény pedig feloldotta a valláskülönbségen alapuló iparűzési korlátozásokat. Olyan foglalkozásokat is választhattak, amelyek azelőtt tilosak voltak számukra, mint pl. szeszégetés, gyógyszerészet, italmérés. [33]
   A korszak negatívumai közé sorolandó a már említett birtokszerzési tilalom. 1857-ben a pest-budai iparkamara kérelmet nyújtott be, mellyel el szerették volna érni, hogy a pangó építőipart zsidó tőkések bevonásával fellendítsék.[34]
  A zsidók a mezőgazdaságban is korlátozva voltak a birtokszerzési tilalom miatt, hiszen földet sem művelhettek. Ezt a korlátozást csak az 1860-as császári rendelet oldotta fel. A földműveléssel párhuzamosan egyre többen kezdtek mezőgazdasági iparral foglalkozni (a tatai cukorgyár kitűnő példája ennek). Feltalálók között is voltak zsidók, a gőzeke például egy Schulhof nevű gazda találmánya. A tátrai műutak munkálatait is zsidókra bízták. [35]
 
2.4 Zsidók a tudomány területein és a katonaságnál  
 A kereskedelem, az ipar és a mezőgazdaság területén bebizonyították a zsidók, hogy megállják a helyüket. Ennek ellenére a közhivatalokban nem, vagy csak kivételes esetekben alkalmazták őket.[36]
 A művelt zsidók nehéz helyzetben voltak, ha tudományos területen akartak dolgozni. Kevés foglalkozás közül választhattak. Az orvosi pálya mellett sokan döntöttek közülük, Bácskában például a Bach-korszakban az orvosok kétharmada volt zsidó. Dr. Hirschler Ignác és dr. Rózsay József – akiket nagy megbecsülés övezett –, a Magyar Tudományos Akadémia tagjai lettek. [37]
 A zsidók a legzavartalanabbul az írói pályán tevékenykedhettek, de egy idő után az ügyvédi foglalkozásban is szabad utat nyertek. 1853-ban kapott engedélyt először egy zsidó, hogy ügyvédi vizsgára bocsáthassák. Dr. Goldstein Simon és dr. Schönberger Ármin voltak az első ügyvédek, akik ügyvédi irodát nyithattak 1861-ben.[38]
 A hadseregbe is egyre több zsidó került be. Míg 1856-ban 12000 zsidó szolgált a császári seregben, a számuk egyes becslések szerint 1866-ban már megduplázódott. [39]
 
2.5 A zsidók polgári élete  
  A zsidók  polgári élet számos területén kiemelkedtek, jótékonykodtak, részt vettek a kulturális eseményeken. Minden megmozdulásból kivették a részüket. Az 1850-es pozsonyi árvíz idején, félretéve sérelmeiket elsőként nyújtottak segítő kezet azoknak, akik ’48-ban részt vettek a zsidóüldözésben. Schey Fülöp szegényházat alapított minden felekezet számára Kőszegen. Gyűjtöttek a Magyar Tudományos Akadémia javára, ahogy a Petőfi- és a Széchenyi szobor felállítására is. A pesti hitközség számos esetben támogatta a közjót: evangélikus főiskola, tűz- és vízkárosultak, kórházak, bölcsőde, szegényház is részesült adományaikból.[40]
 
3.    A Bach-rendszer bukása és a zsidók egyenjogúsítása  
 A Bach-korszak idején az izraeliták és a keresztények egyre inkább közeledtek egymáshoz. Bár nem volt egyenes az út a zsidók emancipációja felé, hiszen számos akadály és nehézség várt, illetve nehezedett rájuk (pl. hitközségi belviszályok, az élet számos területén még érvényben lévő korlátozások), de a változás szelét mindenki érezte.
 A krími háború miatt a császár elvesztette szövetségesét, Oroszországot, ráadásul a solferinoi csatában vereséget szenvedett. A Habsburg Birodalom meggyengült. Az uralkodónak a birodalom megerősítésének érdekében cselekednie kellet. 1859-ben menesztette Bachot.[41]
 A császár több izraelitákat érintő rendeletét visszavonta, ezzel feloldva a korlátozásokat. Hozzájárult, hogy a zsidók keresztény inasokat és cselédeket alkalmazzanak. A házasságkötéshez már nem kellett többé engedélyt kérniük. A már fentebb is említett ipartörvény szabad utat engedett a zsidóknak, hogy bármely iparágban tevékenykedhessenek és végre a bányavárosokba is befogadták őket, de ingatlant is szerezhettek bárhol a birodalomban.[42] Ezzel egyidejűleg (1850 és 1869 között) a zsidó népesség is látványosan gyarapodott. 
 1861-es országgyűlés bár meg akarta szavazni az egyenjogúsító törvényt, de erre csak 1867-ben került sor. A zsidó emancipáció azonban ekkor csak részben valósult meg a törvény hiányossága miatt, ugyanis az izraelita felekezet egyenjogúsítását nem foglalta magában.[44]  
 Mivel Magyarországon a különféle irányzatok egyedülálló módon szervezetileg elkülönültek[45], így törvényileg máskor lettek elismerve: a neológok 1869-ben, az ortodoxok 1871-ben, míg a magukat „status quo ante” zsidóknak nevezők csak 1928-ban.[46]

Felhasznált irodalom  
Frojimovics 2007.
= FROJIMOVICS, Kinga: Magyarországi zsidó anyakönyvek, 1760-tól napjainkig. MTA Judaisztikai Kutatóközpont, Budapest, 2007.

Gergely 2003.
= GERGELY, András: Magyarország története a 19. században. Osiris, Budapest, 2003.

Gonda 1992.
= GONDA, László: A zsidóság Magyarországon. Századvég Kiadó, 1992.

Groszmann 1917.
= GROSZMANN, Zsigmond: A magyar zsidók a XIX. század közepén (1849-1870), történelmi tanulmány. Az egyenlőség, Budapest, 1917.

Komoróczy 2012.
= KOMORÓCZY, Géza: „Nekem itt zsidónak kell lenni”. Források és dokumentumok (965-2002) A zsidók története Magyarországon I-II. kötetéhez. Szöveggyűjtemény. Pozsony, 2012.

Száray 2015.
= SZÁRAY, Miklós: Történelem 11. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, Budapest, 2015

Szigethy 2003.
= SZIGETHY, Gábor (szerk.): Eötvös József: A zsidók emancipációja, 2003.
http://mek.oszk.hu/05900/05920/html/index.htm

Venetiaer 1922.
= Dr. VENETIANER, Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól a világháború kitöréséig, különös tekintettel gazdasági és művelődési fejlődésre. Fővárosi Nyomda Rt., Budapest, 1922.

[1] Gonda 1992, 36-37
[2] i. m. 313
[3] i. m. 57.
[4] i. m. 43-44
[5] i. m. 314
[6] i. m. 51-53, 314
[7] i. m. 65-68, 315
[8] i. m. 70.
[9]  i.m. 67
[10] Szigethy 2003, http://mek.oszk.hu/05900/05920/html/index.htm
[11] Gonda 1992, 72-73
[12] Komoróczy 2012, 577
[13] i. m. 591-592.
[14] Venetiaer 1922, 115-116
[15] Gonda 1992, 85-86
[16] i. m. 79, 316
[17] Az Újság, 1911, 119 sz., 6
[18] Pesti Hírlap, 1844, 357. sz., 375
[19] Gonda 1992, 87-88, 316-317.
[20] i. m. 87-88
[21] i. m. 88
[22] i. m. 89
[23] i. m. 91-93
[24] Gergely 2003, 281.
[25] Groszmann 1917, 54
[26] Gonda 1992, 96
[27] i. m. 95
[28] Frojimovics 2007, 17.
[29] Frojimovics 2007, 17-18
[30] Gonda 1992, 100-102.
[31] Groszmann 1917, 8
[32] Gonda 1992, 96-97
[33] Groszmann 1917, 36
[34] i.m. 16.
[35] i.m. 37
[36] i.m. 8
[37] Groszmann 1917, 38
[38] i.m. 39
[39] i.m. 40
[40] i.m. 42-43.
[41] Száray 2015, 66
[42] Gonda 1992, 318
[43] i.m. 314-318, 320-322
[44] i.m. 118, 318
[45] i.m. 320
[46] Frojimovics 2007, 20